BEVEZETŐ

A levéltárak régtől fogva alapvető feladataik közé sorolják az őrzésükre bízott anyag legfontosabb részeinek folyamatos közlését. A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára az elmúlt három és fél évtizedben több kötet megjelentetésével tett eleget ennek a kötelezettségének.[1] Ezek a kiadványok egyrészt biztosítják annak lehetőségét, hogy a közérdeklődés körébe tartozó iratok egy számottevő hányada a kutatókhoz és érdeklődőkhöz könnyebben eljusson, másrészt ezek publikálása az íratok anyagvédelmét is jelentősen segítik. A magyar levéltáros szakma sok évtizedre visszanyúló törekvése az, hogy a több évszázados írott emlékeinket, az egyre sérülékenyebb köteteket fokozottan védje. Ezért törekszik arra, hogy XVII. századi forrásaink minél nagyobb hányadát, a legfontosabb iratféleségek mindegyikét, vagy legalább azok kivonatát, regesztáját — a lehetőségeket figyelembe véve — közzé tegye. E forrásanyag megjelenése is ennek a szakmai összefogásnak az eredménye.

Közismert, hogy még a XVII. században is viszonylag kevés magyar nyelvű közigazgatási irat készült. A történettudományok rendkívüli vesztesége, hogy ezek aránytalanul nagy hányada részben az elemi csapások, főként pedig a háborús pusztítások áldozta lett. Kecskemét iratai is súlyos károkat szenvedtek először a Rákóczi szabadságharc idején,[2] majd pedig a II. világháború végén.[3] Mindezek ellenére máig a hódoltsági mezővárosok legjelentősebb írott forrását tudta megőrizni ez a város. Nem véletlen tehát, hogy Hornyik Jánoson kívül Salamon Ferenc, Takács Sándor és a későbbi évtizedekben az e korral foglalkozó szinte mindegyik történész megkerülhetetlennek tartotta ennek az iratanyagnak a kamatoztatását, vagy legalább az ezekből készült feldolgozások felhasználását. Az ebből az évszázadból történő első igen komoly forrásközlésre Hornyik János vállalkozott, aki 1861 és 1862-ben két kötetében tett közzé elsődlegesen leveleket és különféle hivatali utasításokat. A közelmúltban a megyei Levéltár adott ki tematikus feldolgozásban számottevő feudális kori iratokat. Ezek nem, vagy csak nagyon esetlegesen érintették a város XVII. századi nyilvántartásainak az anyagát.

Ez a forrásközlés kizárólag Kecskemét mezőváros XVII. századi hivatali működése során keletkezett nyilvántartásaiban fellelhető írott emlékeket tartalmaz. Ezek a zömükben lajstromok — még töredékességük ellenére is — több mint száz kötetből állnak. Az üres lapokon szinte minden rendszert nélkülözve a legkülönfélébb tárgyú feljegyzések sorjáznak. Legtöbbször az egyes köteteken belül is igen nehéz a tájékozódás. Tekintettel arra, hogy valójában szinte kivétel nélkül fogalmazványoknak minősülnek, a kor paleográfiájában kevésbé gyakorlott kutatók számára olvasásuk az esetek többségében komoly gondot okoz. Ezt a forrást éppen azért választottuk publikálásra, mivel eddig a kutatók ritkán szántak arra időt, hogy ennek az ismeretlenségét tekintve csábító, de hatalmas terjedelme és áttekinthetetlensége miatt riasztó írástömegen „átrágják” magukat. Az oly sok nekirugaszkodás ellenére alig néhány eredményes próbálkozás történt annak érdekében, hogy az itt felhalmozott hatalmas adattömeget a történeti statisztikai elemzés eszközeivel hasznosítsák. A leíró jellegű bejegyzések közül is csak elvétve emeltek ki — legtöbbször találomra — egy-egy részt.

A forrásközléshez felhasznált kötetek a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára, IV. Kecskemét város levéltára anyagában találhatók:

1504. Kecskemét város Tanácsának iratai

m/ Összeírások, Robotlajstromok 1633-tól.

p/ Dézsmával kapcsolatos iratok és összeírások, Dézsmalajstromok 1675-től.

1508. Kecskemét város adópénztárának iratai

c/ Adólajstromok 1662-től.

1510. Kecskemét város számadási iratai

a/ Másodbírói számadások 1685-től.

g/ Székbírói számadások (1674) 1693-tól.

i/ Főbírói számadások (1640-1707 töredékek) 1668-tól.

A város hivatali szervezete bár racionálisan tagolódott, a feladatkörök jól elkülönültek, az írásbeliség már számottevő gyakorlatra épült, a hivatalok iratain belül mégis több esetben átfedések figyelhetők meg. Ezt részben az adminisztrációt végző személyek csekély száma idézte elő, főként pedig az, hogy a választott tisztségviselők, a főjegyző és a kisbírák ismételten arra kényszerültek, hogy a különféle faladataik végrehajtása során a várost akár több napra, sőt több hétre kénytelenek voltak elhagyni. Ilyenkor helyettesítésük szükségessé vált. A feladatkörükbe tartozó intézkedésekről a kisegítő tisztségviselő, hivatalnok a saját nyilvántartásában jegyezte fel a fontosabb eseményeket. Még gyakoribb zavaró tényező volt az, hogy kisebb-nagyobb török, tatár, labanc és kuruc csapatok követelőzése során kellett rendkívül rövid időn belül komoly anyagi-pénzügyi következményekkel járó döntéseket hozni, és azokat dokumentálni. Ez szinte kizárta annak lehetőségét, hogy a begyakorlott hivatalos formákat betartva rögzítsék az eseményeket, a kényszerű kiadásokat. A zavart még az is fokozhatta, hogy az iratok későbbi köttetése során sem jártak el különösebb körültekintéssel, így nem ritkán eltérő tárgyú anyagok kerülhettek egy-egy kötetbe.

Kecskemét XVII. századi nyilvántartásai olyan terjedelmesek, hogy a teljes anyag közzétételére nem lehetett vállalkozni, és ez nem is lenne indokolt. Éppen ezért még ezen belül is erőteljes korlátozásra, körültekintő kiválasztásra volt szükség. Az elsődleges cél az volt, hogy a forrásközlésbe lehetőleg bekerüljön minden leíró jellegű feljegyzés. Ezek egy jelentős része fogalmazványnak készült, melyek megvilágítják a hódoltság alatti mezővárosi autonómia lehetőségeit és korlátait, a választott tisztségviselők felelősségi körét, kötelezettségeik sokaságát, a hivatalviselés nem csekély kockázatait, ellenőrzésük és elszámoltatásuk módját, az egyes testületek és hivatalok működésének mechanizmusát stb. Lehetővé teszik mind a helyi közigazgatás és bíráskodás pontosabb megismerését, mind pedig a különféle mezővárosi, paraszti szerveződések és érdekképviseletek folyamatos tevékenységének és eredményeinek pontos feltárást. Ezek alapján lehet bemutatni, miként születtek a különféle bírói ítéletek, a városi statútumok és a tanácsi határozatok, döntések, amelyek iránymutatók lettek az egyes hivatalok számára az esedékes adók, szolgáltatások mértékének megállapításához, azok beszedéséhez, a feladatok végrehajtóinak kijelöléséhez stb. Tekintettel arra, hogy az egykori jegyzőkönyvek elpusztultak, ezek az esetlegesnek tűnő feljegyzések értéke a kutatók számára rendkívül megnőtt.

A közlésre került anyag újabb jelentős részét alkotják azok a feljegyzések, amelyek a tanács, vagy tanácstagok kevésbé fontos, csak néhány embert érintő jóváhagyásait tartalmazzák. Ide lehet sorolni azokat a valóban alkalomszerű feljegyzéseket is, amelyek a város és lakosságának sorsát, a Homokhátságon lezajló politikai és katonai események sorát világítják meg, amelyek nemcsak a törökök és a tatárok, a kurucok és a labancok reguláris és irreguláris egységeinek a város határában, sőt annak falai között történő megjelenését, azok számát, követeléseit rögzítették, hanem utalnak a francia és a nemzetközi katonai egységek mozgásaira, azok számára, tiszti karára, ellátására és kiszolgálására is. Az ezekre vonatkozó adatok tömege dokumentálja, hogy az alföldi falvak és mezővárosok milyen rendkívüli áldozatokat voltak kénytelenek vállalni a török kiűzése érdekében.

Érthetően a megjelentetésre kijelölt anyagba be kellett válogatni néhány nyilvántartást is. Ezek a korabeli valóság merőben új területeinek megismerését szolgálják. Konkrét adatok dokumentálják, a hódoltságban élők hogyan gazdálkodtak, termékeiket miként értékesítették, a tanács milyen formában szabályozta kényszerhelyzetekben a lakosság fogyasztását. Az egyének, családok tényleges sorsát a terheket személyekre lebontva rögzítő adólajstromok, a különféle ingyenmunkákat a naprakész nyilvántartások, a rendszer részévé vált rendkívüli pénzbeli és természetbeni megterhelésekre utaló feljegyzések képesek igazán bemutatni. Ezek közül legalább mutatóba szükséges volt néhányat beemelni. Ráadásul ezek a nyilvántartások több tudományág számára jelentenek önmagukban is rendkívüli forrásokat, másrészt jelzik, milyen kihasználatlan lehetőségek rejlenek ezekben a kötetekben. A nyelvészet, a művelődéstörténet, a történeti néprajz, a demográfia, a gazdaság-, a társadalom- a hivataltörténet stb. kutatói nagy haszonnal vallathatják a jelzett állagok és sorozatok köteteit. Pontosabban fogalmazva: szinte csak ezekből nyerhetnek hiteles és részletes adatokat a hódoltság XVII. századi szakaszának és a törökellenes háborúk évtizedeinek érdemi megismeréséhez.

A koraújkori forrásanyag publikálása során talán még a kiválasztásnál is nagyobb gondot jelent annak közreadása.[4] E tekintetben azt kell elsődlegesen kiemelnünk, hogy nem lehettünk tekintettel minden szakterület igényeire, jogos elvárásaira. Ezek annyira eltérnek egymástól, hogy nemcsak rendkívül megnehezítették volna a munkát, kibővítették volna az amúgy is nagy terjedelmet, hanem csaknem áttekinthetetlenné tették volna az anyagot. A számítástechnika fejlődésének ütemét látva, joggal remélhetjük, hogy nem is túlságosan távoli jövőben eredeti formában hozzáférhető lesz bárki számára a levéltárak anyaga.

A forrásanyagot a korhű átírásnak megfelelően közöljük.[5] Ezt az eljárást követték az intézmény korábbi kiadványainak közreadása során is. Az érintett évszázadon belül — miként minden más magyar nyelvű forrásunkban — még rendkívül bizonytalanok a szövegek lejegyzésének szokásai. A felhasznált nyilvántartásokon belül nem hogy a szó mai értelembe vett helyesírási szabálykövetésről, de még valójában helyesírási szokásokról is alig beszélhetünk. A kimondottan kezdetleges betűformálás, a rendkívül nehézkes betűvetés csaknem általános. Sok esetben még a szavak szétválasztása sem történt meg. A sorok gyakorta összefolynak. Csak az esetek kisebb részében fedezhető fel, hogy következetesen — de érthetően nem a modernnek mondható követelményeknek megfelelően — jelölték az egyes hangokat, alakították a szavakat és a mondatokat. Az ékezetek jelölése még a gyakorlott kézírásnál sem igazán következetes. A központozás esetleges, ami nem ritkán az értelmezést is nehezíti. A nagybetűket — főként a kisbírók és tizedesek — következetlenül használták. E téren a mai követelményeknek megfelelően jártunk el. Változatlan formában hagytuk a családneveket és a földrajzi neveket. Igyekeztünk megtartani minden ma már szokatlan szóalakot, az í-ző és ő-ző nyelvjárásra utaló jeleket, olyan sajátosságokat amelyeket következetesen használtak. A latin nyelvű szövegrészeket e nyelv helyesírási szabályzatának megfelelően közöljük. A latin eredetű, de magyar ragokkal, vagy képzőkkel ellátott szavakat a magyar szabályok alapján írtuk. A sérült vagy hiányos, esetleg javított szövegrészekre, régi kifejezések mai szinonimájára, az esetleg szükségessé vált tájékoztatásra [ ]-ben történik utalás. A hiányzó szavakra, mondatokra pontozás utal. A valószínű elírásokra, a bizonytalan olvasatra, tollhibákra, az esetleges logikátlan, vagy nyelvtani egyeztetés hiányára (sic) jelzés mutat.

A teljesen modern átírástól azért tekintettünk el, mivel joggal tarthatunk attól, hogy ennek során eltűnne a szövegek, a lejegyzések több olyan sajátossága, amelyek feltétlenül jellemzőek a lejegyző intellektusára, olykor pedig talán még személyiségére is. Egy ilyen eljárás egyfajta átmosással érne fel. A követett gyakorlat révén — miközben a tartalom érthetőbbé vált — megmaradtak azok a momentumok, amelyek érzékeltetik részben a szövegeket megfogalmazók műveltségbeli különbségeit, íráskészségűk igen eltérő szintjét és sokszor talán még azt a zaklatott lelkiállapotot is, amelyben a katonák, szubasák követeléseit teljesítették.

Szükségesnek tartottuk, hogy minden egyes önálló szövegrész szerkesztett címet kapjon. Ezek alatt található a keletkezés időpontja. A közlésre szánt anyagrészeket — eltekintve attól, mely nyilvántartásból valók — időrendben közöljük. Amennyiben csak a hónap van jelölve, a szöveget az abban a hónapban keletkezett részek végére tettük. Ha csak az év határozható meg, a jelölt évben keletkezett anyag végére került. Ezeket a tájékozódásul szolgáló részeket követi a feljegyzés, vagy lajstrom szövege. Ha nem a teljes anyagot közöljük, a cím alatt jelöljük, hogy részlet. A kisebb kihagyások helyét pontok jelzik. Eltérő nagysággal és betűtípussal jelöltük a forrás pontos helyét. Hasonló méretű, de más betűformával rögzítettük a legszükségesebb forráskritikai és a további tájékozódást szolgáló észrevételeket.

Annak érdekében, hogy az olvasó, a kutató a XVII. századi mezőváros tanácsának és hivatalának működését jobban át tudja tekinteni, a forrásanyag keletkezésének körülményeit tisztábban lássa, szükséges volt egy valójában csak vázlatos áttekintést elkészíteni. Bár ez sok tekintetben támpontul szolgálhat, de semmiképpen sem tudja pótolni a korszak elmélyült elemzését, bemutatását. Hangsúlyozni kell, hogy ez az anyag nem mentesíti a korral behatóan foglalkozó kutatót az összes többi publikáció, forrás alapos és kritikai áttekintésétől.

A sokrétű és jelentősre duzzadt forrásanyagon belül a könnyebb tájékozódást a kötet végén található mutatók és jegyzékek segíthetik.