Mivel a helyi nyilvántartások szertelen adattömegében évtizedeken át bolyongtam, nemcsak felfigyelhettem irodalmi emlékeinkre, hanem fel is kellett azokat használnom a vizsgált korok és folyamatok elemzése és bemutatása során. Ezekre azonban érthetően merőben más szemmel néztem, értékeiket másként osztályoztam mint egy esztéta. Vívódásaim egyik lecsapódása e rövid írás.

Kevés olyan városunk van, amely már a kora újkorból számottevő irodalmi alkotást tudott megőrizni. Kecskemét szerencsére ezen kevesek közé tartozik. Városunk kulturális hagyatékát elsőként Orosz László dolgozta fel igényesen.[1] Megállapítása szerint Kecskemét középkori irodalmi öröksége teljesen homályba vész. Ez a homály még akkor is alig oszlik, ha figyelembe vesszük, hogy már ekkor komoly vonzáskörű iskolája volt. Jól tudjuk, hogy ebből az intézményből a középkor utolsó századában jelentős számú tanuló jutott külföldi főiskolákra és egyetemekre. Tehát évtizedeken át nemcsak az akkor szokásos műveltséget, hanem számottevő irodalmi érdeklődést is szerezhettek itt ezek a fiatalemberek.[2] A városhoz, a korai cívistársadalomhoz köthető legelső irodalmi munka azonban csak a XVI. században, a reformáció kibontakozása során jött létre. Ez viszont olyan kiemelkedő, hogy immár évszázadok óta a korabeli legkiválóbb verseink között idézik. A kecskeméti születésű Kodály Zoltánt is megihlető zsoltárfordítás — a zene nemzetközi nyelvének közvetítésével — méltán lett világhírű. Irodalomtörténészeink joggal emelik ki, hogy e munka lényegesen több mint egyszerű fordítás. A mű szerkezete, határozott íve és szuggesztív lírai hangvétele Kecskeméti Végh Mihály valódi alkotása.[3]

A város szellemi-irodalmi örökségének számbavétele során talán nem árt még arra is utalni, hogy már Hornyik János egy tucatnyi olyan írót, prédikátort és tanárt sorolt fel a XVI. század végéről, akiknek neve, illetve előneve Kecskeméti. Ők vélhetően vagy a helyi iskolák valamelyikében kezdték tanulmányaikat, vagy itteni hosszabb-rövidebb munkálkodásuk révén kapták ragadványnevüket.[4] Aligha kétséges, hogy személyük a helybeli szellemi igényességnek, esetenként az irodalom iránti számottevő érdeklődésnek a tanúi.

Ami a város későbbi irodalmi örökségét illeti, tudomásul kell vennünk, hogy a XVII. században a Psalmus-hoz hasonló alkotás nem készült. Orosz László összegző munkájában még azt volt kénytelen rögzíteni, hogy ebben a században itt mindössze egyetlen „korrajzi versezet” született, amelyet 1679-ben László deák jegyzett le, és valószínűleg az ő munkája. Kétségtelen, hogy ez művészi sajátosságait tekintve nem hasonlítható Végh Mihály alkotásához. Jeles irodalomtörténészünk ítélete vele kapcsolatosan igencsak elmarasztaló: „Gyarló versekben beszéli el, melyik napon milyen csapatok fordultak meg a városban…”[5] Ennek a sommás ítéletnek az esztétikai megalapozottságát nem kívánom vitatni.

És mégis.

Régóta motoszkál bennem, mire jutnék, ha nem egy XX. századi jeles esztéta normái, igényei alapján fognám vallatóra ezt az alkotást, ezt a „versezetet”, hanem a hódoltsági viszonyaink nagyon megfogyatkozott írott emlékeinek morzsáit gyűjtögető és vallató szemével tekintenék rá, aki naivan minden — csaknem olvashatatlannak tűnő — feljegyzéshez is nem csekély várakozással fordul, és éppen ezért különösen értékel minden ránk maradt, viszonylag sok adatot felvonultató emléket.

Aligha kétséges, hogy a lejegyzett negyven négysoros versszakra nem művészi megformálása miatt érdemes ismételten figyelmet fordítani. Azonban úgy érzem, igazságtalanok lennénk vele szemben, ha nem vennénk észre és nem tudatosítanánk néhány valós értékét. Mivel rendkívül szegényes e korszak irodalmi öröksége — a helybeli pedig különösen az —, úgy döntöttem, nem fölösleges közel negyedfélszáz év elteltével e strófákhoz és annak szerzőjéhez közelebb hajolnom, és vizsgálódásom eredményét pár oldalon rögzítenem. Hisz aligha véletlen, hogy e korszak első alapos feltárója és elemzője, Hornyik János — az akkor még sokszorosan bőségesebb forrásanyagon belül — felfigyelt erre a több oldalnyi terjedelmű bejegyzésre, és indokoltnak látta, hogy ennek teljes szövegét monográfiájának második kötetében 314. számú dokumentumként közre adja. A rövid regesztát így fogalmazta meg: „1679. Egy korrajzi versezet tüzetesen a török viszonyokra vonatkoztatva, mely a város jegyzőkönyvébe, az akkori jegyző által van beírva, hihetőleg készítve is.” [6] (L. Függelék)

Hornyik a szerző nevére nem tesz pontos utalást, pedig ő még a tanácsi jegyzőkönyvek birtokában könnyebben azonosíthatta volna. A még megmaradt forrásainkban a város nótáriusainak nevét több alkalommal felleljük, de a nagyon hézagos adatok nem mindig utalnak arra, kit tekinthetünk első nótáriusnak, és kit segítő társának. A hatvanas évek végétől azonban gyakran találkozunk Czimbalmos László nevével, akit általában László deáknak mondanak, de mi már nem tudjuk megállapítani, hogy eleinte jegyzőként, vagy annak helyetteseként, vagy esetleg csupán egyszerű írnokként alkalmazták-e. Az viszont kétségtelen, hogy néhány éven át Pontáni György nótáriussal együtt segítették a választott tisztségviselők munkáját. Aligha kétséges, hogy „László deák” azonos Czimbalmos Lászlóval. Az ő bérét is az adószedő bíró évről-évre rögzítette. Szerény vagyona alapján a kisbirtokosok közé sorolhatjuk. Jegyzőként, majd néhány esetben tanácstagként 1694-ig találkozunk nevével több alkalommal. Tehát hasonló vagyonú polgártársainak többségével szemben ő hosszú éveken át szolgálta a várost, mivel a magisztrátus alkalmazottja volt. Így a különféle kisebb-nagyobb tisztségviselőket, azok tetteit és egyéniségét érthetően jól ismerte. Személyéről, munkálkodásáról sajnos ennél több nem gyűjthető össze a ránk maradt nyilvántartásokból. Az kétségtelen, hogy a versezetben rögzített eseményeket maga is átélte, és közvetlen benyomásait, frissen szerzett ítéletalkotásait, olykor érzelmi reflexeit örökítette meg.

A legtöbb irodalmi alkotás érthetőbbé válik, ha keletkezésének körülményeit ismerjük. Egy krónikaszerű leíró versről pedig egy rövid háttérrajz felvillantása nélkül aligha lehetne tárgyilagos képet alkotni. A lejegyzett események — miként a versezet címéből is kitűnik — Deák Pál főbíró szolgálati idejének utolsó hónapjaiban történtek.

A hódoltság csaknem másfél évszázados időszakában alig volt néhány évtized, amikor érdemi biztonságot éltek meg az életben maradottak. Az idegen uralom utolsó három évtizedében pedig e téren fokozatos, majd rohamos romlásról tanúskodnak számadáskönyveink és nyilvántartásaink bejegyzései. Ezt a folyamatot kétségtelenül gyorsította a kuruc mozgalom kibontakozódása. Korábban évenként csak három-négy alkalommal lepte meg egy-egy török aga vagy bég csapatával Kecskemétet. A hetvenes évek elejétől viszont megszaporodtak a hasonló bejegyzések: „Annak megtudása, Sz. Katalin napkor mely várbeli török volt városunkban: bajai, szabatkai, szegedi, jankoi [Jankovác, majd Jánoshalma], pecsih [Pécs], pargy (sic!), tonai [Tolna], földvári [Dunaföldvár], fejérvári [Székesfehérvár], budai, pesti, hatvani, egri, hevesi, szolnoki, váradi [Nagyvárad], csongorádi, sárközi, kalocsai, adonyi, ercsi, pentelyei, vacsi, szekszárdi.”[7] Miként látjuk, a két tucatnyi kisebb-nagyobb sereg nem a szomszédságból ruccant át kíváncsiskodni, hanem a hódoltság jelentős részéből csábította őket az évszázadok óta nevezetes „sokadalom”, ahonnan sosem távoztak üres kézzel. Ha a közel egy hétig tartó országos vásár eltérő napjain jelentek is meg, jutott belőlük naponként három-négy csapat. Az évtized végére pedig — a részleges feljegyzések alapján is — már csaknem követhetetlen állapotok rajzolódnak elénk. Ezeknek lett eredménye, hogy 1676-ban mind Bécsben, mind pedig a Portán — súlyos pénzösszegek lefizetése ellenében — engedélyt kért és kapott a kecskeméti magisztrátus az országos vásárok felfüggesztésére. Az előrelátás nem volt indokolatlan. Csak 1677 júliusától 1679 novemberéig 198 csapat lepte meg a várost. Pontosabban ennyire utaló feljegyzést tudtam összegyűjteni az erősen töredékesen ránk maradt nyilvántartásokból! Ezen csapatok közül csak alig több mint negyvennek a létszáma volt 20 fő alatti. Tizennyolc esetben viszont száznál nagyobb létszámú sereg hatolt be a városháza udvarára és a környező utcákra. Egy francia tábornok pedig több mint ezer fős seregével keltett rémületet.

Ezeken túlmenően külön is ki kell emelnem, hogy a török hatalom — a keleti despotizmusok gyakorlatát követve — rendkívül kíméletlenül megbüntette, ha valamely település bármely gonoszkodó török hivatalnokkal vagy katonával szembeszállt, ellenük fegyvert fogott, vagy velük szemben erőszakot alkalmazott. Tehát a magisztrátus és a lakosság részéről a legcsekélyebb ellenállásra sem nyílt semmiféle lehetőség! Másfél évszázadon át csak egyetlen módon tudták a legtöbbször rabló szándékkal érkezőket leszerelni: a parancsnokot pénzzel vagy különféle értékes tárgyakkal, „ajándékokkal” megvesztegették, a csapat tagjait pedig élelemmel, borral és takarmánnyal követeléseiknek megfelelően ellátták.[8]

Mivel a versezet sok alkalommal említi a kurucokat, néhány mondattal utalnom kell a hódoltsági mezővárosokkal való kapcsolatukra is. Velük a komolyabb ütközések már fél évtizeddel korábban megkezdődtek. Mivel az uralkodó megtiltotta, hogy az összeesküvés miatt Erdélybe menekült kuruc generálisnak Kecskemét — korábban bátyjának, Wesselényi Ferenc nádornak járó, de általa teljesen jogtalanul követelt — földesúri cenzust kifizesse, 1673-ban „Wesselényi Pál urunk őnagysága városunkba érkezvén hadaival, [és közel két hétig itt maradt, amíg a város nem fizetett] adtunk őnagyságának az adónk miatt tall. 400, id est négyszáz tallért.”[9] Erőszakos fellépése kétségtelenül mintául szolgált a kuruc tisztek számára. Egyik legkirívóbb eset 1676-ban történt: „Die 24. 8-bris. Lakatos András crucz hadnagy itt lévén 240 magával…” keltett nem csekély rémületet, és ellátásuk pedig sok-sok gondot.[10]

Kecskemét kora újkori kultúrájáról a Forrás az elmúlt évek során több írást is közölt. Ezeket később még néhány elemmel sikerült bővítenem. A ma már töredékére zsugorodott egykori nyilvántartásokból (1633-1705) 211 különféle jellegű irodalmi idézetet, és ezen belül több tucatnyi vers részletét, illetve teljes verset sikerült összegyűjtenem. Ezek az irodalmi emlékeink azt érzékeltetik, hogy a város iskoláiban nemcsak hatékony tanítás folyt, hanem azt is, hogy ezekben az évtizedekben egészen szerény vagyonú emberek sokasága szerzett figyelemre méltó tájékozottságot és műveltséget. Tehát az összegyűjtött anyag ismertében kétségtelen, hogy nemcsak László deák próbálkozott itt ezekben az évtizedekben verseléssel. A közreadott alkotások között több az övénél lényegesen igényesebb, néhány pedig egyenesen figyelemre méltó.

A versezettel kapcsolatos következő néhány észrevételem célja nem az lesz, hogy szakszerűen elemezzem és értékeljem. Kizárólag egyfajta figyelemfelkeltésre törekedtem. Talán ennek hatására fog vállalkozni szakember arra, hogy esetleges túlzásaimat korrigálja.

Az első megállapításom az lehet, hogy László deák, Czimbalmos László régi normákat követett strófáinak megformálása során. Tinóditól Balassiig tart a nagy elődök sora. Ha műfaját szeretnénk meghatározni, azt mondhatjuk, hogy talán még korábbi időre nyúlt vissza. A rendkívül mozgalmas évek és hónapok eseményeiből egy rövid szakaszra korlátozódó krónikát készített, melynek szövegét azonban a szokásokat követve vers formájába öltöztette. Éppen ezért leíró jellege végig meghatározó. Tehát aligha várhatjuk tőle az ettől eltérő irodalmi műfajok fogásait, elemeit. Kétségtelen, hogy kortársai jobban kedvelték a líra különféle formáját. Ráadásul ez a versezet minden bizonnyal alkalmi alkotás. Erősen valószínű, hogy a strófák többsége rögtönzött. Tartalmát mindvégig a különféle megszenvedett katonai atrocitásokra összpontosította. A viszonylag rövid munkán belül érdemi belső szerkezet kialakításáról nem beszélhetünk. Még az időpontok meghatározása sem egységes. Első felében viszonylag következetes a jelölés, később már csak a hónapokra utal. A közepén pedig egy betoldás osztja két részre az események monoton felsorolását, melynek külön címet adott. Ebben a négy strófában valójában Kovács András — korábbi kisbíró — váratlan rangbeli emelkedésén, ispánságán ironizál.

Tagadhatatlan azonban, hogy a sorok magyaros ritmusa elég következetes. Ezt azért is ki kell emelnem, mert valamelyest ellensúlyozza az elbeszélés valóban csaknem bántó egyhangúságát. A strófák tizenkettes szótagszáma pedig szinte hibátlan. Négy soros rímei számunkra lehangolóan egyhangúak ugyan, de tudomásul kell vennünk, hogy kora újkori verseink számottevő része még ezt a formát követi. Tagadhatatlan viszont az is, hogy több esetben felcsillan benne egyfajta kifejezőerő. El kell azt is ismernünk, hogy a tömörségre (Dichtung!) való törekvése pedig csaknem töretlen és eredményes. Egy-egy rajtaütés vezetőinek nevét, követelésit, zsákmányait, a város vezetőivel szembeni fellépését, a helybeliek reagálását, a csapatok külső megjelenését, mozgásuk irányát és az esetleges eseményeket sorra egyetlen versszakba képes zsúfolni.

Kétségtelen érdemei között kell kiemelnem, hogy bár tömören, de a szemtanú szuggesztivitásával tudja felidézni, nemcsak a szaporán ismétlődő eseményeket, az egyes csapatok és parancsnokok fellépése nyomán nemcsak a kikövetelt zsákmányok jellegét, mennyiségét, hanem mind a követelődzők arroganciáját és változatos praktikáit, mind pedig a bírák kényszeredett tetteit és lelki állapotát is. Tehát ne legyünk vele szűkkeblűek. Próbálkozását akár egyedülálló kísérletnek is tekinthetjük, hiszen a török és a kuruc portyázók önkényeskedéséről ilyen tömör és ennyire sokszínű összképet az elszórtan rögzített feljegyzésekből nem tudunk szerezni. Bár kerüli a hatáskeltést, elbeszélése alapján lesz nyilvánvaló, hogy az erőszak alkalmazásának milyen széles skáláját vették igénybe mind a törökök, mind pedig a kurucok. Ezért történelmi forrásaink között — formai gyengeségei ellenére — kétségtelenül különleges színfolt. A sorokat vallatva még néhány szerencsés hasonlatra is lelhetünk. Egyik figyelemre méltó erényének pedig azt tartom, hogy az események tömör ismertetése során a folyton változó helyzeteket nemcsak fel tudja eleveníteni, hanem a gyakorta ismétlődő inzultusok között képes volt érzékeltetni a fokozatokat, a magisztrátus tagjainak eltérő riadalmát, olykor a szenvedő fél habitusát és az egyéni sérelmeikre adott erősen különböző válaszaikat is. Vegyük észre azt is, hogy — ilyen körülmények között — ott motoszkált benne csaknem folyamatosan egyfajta ironizálás, amelyen belül az önirónia is elég markánsan feltűnik. Végezetül még egy fontos elemre célszerű utalnom. A század költészetének egyik meghatározó témája — persze nem véletlenül — a halálfélelem és az elmúlás. A felidézett háttér, és a frissen megélt borzalmak ellenére ez a manír itt még sem tűnik fel. Kérdés persze, hogy e mögött a város polgárainak egyfajta fásultsága, a szerző kifejező készségének a hiánya, avagy egy fiatalember vitalitása, netán a szokásoktól való tudatos távolodása áll-e.

A népi megfigyelés úgy tartja, hogy akinek nincs aranya, annak a bronz is érték. Az előbbi észrevételek után sem állítom, hogy ez a „versezet” mint irodalmi alkotás jelentős, akár csak bronz értékű is lenne. De szerencsénkre ránk maradt, és joggal tartjuk nyilván kulturális értékeink között. És remélem, hogy még sokak figyelmét fel fogja kelteni. Ezek után talán bízhatok abban is, hogy — mivel ma már tudjuk — városunkban ennél lényegesen igényesebb versek sora született ezekben az évtizedekben, nem kell attól tartanunk, hogy ezentúl is csak ennek alapján alkotnak véleményt e közösség kora újkori kultúrájáról. Mivel van elégséges alapunk ahhoz, hogy merőben másként tekintsünk ennek a századnak szellemi hagyatékára, talán nem leszünk vele szemben annyira szigorúak, és megértőbben tekintünk olykor csaknem bájos esetlenségeire. Megítélésében segíthet az is, hogy most már nem a csodálatos Psalmus mellé kell álltanunk, hanem a jóval halványabb, bár mindenképpen értékes kortárs alkotásokhoz, azok irodalmi, formai értékeihez lehet hasonlítani. Biztos vagyok abban, hogy meg lehet találni a többi vers, a többi alkotás, főként pedig a többi történelmi forrás között a helyét.

Bízom abban, hogy ez a közlés mindezt segíteni fogja.

FÜGGELÉK

Városunk ma még hozzáférhető nyilvántartásaiban — miként erre már utaltam — nemcsak különféle témájú rövid idézeteket, részleteket találunk, hanem több mint egy tucat verset is. Ezek között van néhány, amely kétségtelenül helyben keletkezett. Azt viszont nem tudjuk, hogy közülük hány mondható valóban helybeli szerző munkájának. A „Probae pennae 1645-1705” c. összeállításba csak a még publikálatlan irodalmi szövegek, idézetek kerültek be.[11] Mivel Hornyik János több mint másfél évszázaddal ezelőtt közre adott munkái ma már nagyobb részt csak közkönyvtárakban lelhetők fel, így viszonylag nehezen hozzáférhetők. Több mint másfél évszázad múltán talán nem felesleges ennek a „versezetnek” ismételt közreadása. A közlés révén lehetőség nyílik arra, hogy László deák munkáját ne csak emlegessük, hanem a vele kapcsolatosan elhangzott véleményekről bárki tárgyilagosabban ítélkezhessen, munkájához könnyebben hozzáférhessen.

Ns. Deák Pál úr főbíróságában.

Minden esztendőben változ az uraság

Mint az czigányok közt az tisztes Vajdaság

Kovács Andrásra is rá száll az ispányság

De félő hogy rajta ne történnyen birság.

Az Urat illeti bűnért esett birság

Ámbár az Ispáné legyen a bitangság

Gondolom lekopik róla az uraság

Végre imitt amott hever az Ispánság.

Megböcsüli magát felemelt tisztében

Audentia nélkül nem mégy elejében

Rá is tartja magát az feír mentében

Mert az vont 8 tallér forog elméjében.

Véget vetek immár csekély Rythmusimban

Megalázom magam gyenge verseimben

Ispán uramrúl is nem szólok mérgemben

Concludálom ezzel: légyen egésségben.

8. Marty.

Vass Rostha serege jőve nagy csoportval

A kőrös uczára méne sok roszakval

De mégis az Rostha bánik az abrakval,

Megrakodik, mégyen nagy merő zsákokval.

Most az Kovács Bencze Tóth György uram házát

Csak heteg magával megszállá utzáját,

Az bor ivás közben ajánlja ő magát

Kiért elemelé szegénynek két zsákját.

Szabadka Szegedi nagy fekete Dandár

Jőve nagy seregvel mint egy falka madár

Mind az egyes fákat kipusztíttyák immár

Nyolczvan fertály árpát elvisznek hidgyed bár.

Héj ha láttad volna szintén estve felé,

Az fa vágatóra miként jőnek elé,

Vágják törik az fát, mindenik emelé,

Tíz szekér kár fáját az bíráknak tevé.

Jankói és Paksi Pajazit Agával

Jőnek nagy csoporttal három nagy zászlóval,

Jól megrakodának zabbal és árpával,

De jól nem lakának a város borával.

Aprilis.

Érkeze nagy híre az Horváth Gergelynek

Mongyák hogy két százan egyűvé gyűlének

Azonban csakhamar ide bé jővének

Borral és abrakval torkig megtelének.

Elmaradott fele az kétszáz lovasnak

De izzad homloka az Szőke Jánosnak

Nem teczczik az utzán mondgya sétálásnak

Az üres erszénnyel csak haza hajtának.

Holmi praktika szót ő reá fogának

De ártatlan lévén nem is búsulának

Kívánságok szerint hitre fordulának,

Igaz lévén, rajta semmit vonhatának.

Nagy fekete sereg jőve napkeletrűl

Gyalogval lovasval foga környös kőrűl

Akár hova fordulj de csak reánk kerűl

Város háza előtt seregestül térűl.

Jádzik az Szerencse, forog az hamarján,

Sok jó vitézeknek pendül az kantárján,

Galló Takácsnak is Szent Király Határán

Fogsága megesik, búsul az kalafán.

Inség és koplalás az jó lakás után

Az kedves víg öröm keserűség fogytán

Ezek virágoznak az szerencse bottyán

Így fizet az idő kinek-kinek osztán.

Nagy hírrel érkezék, egész rémülésvel

Az Újvári Pasa holmi gyülevészvel,

Az sok Manóságnak rettentő képével

Bé szálla mi hozzánk Udvara népével.

Az egész Biráknak változik az színe

Hányván zöld karikát minden szeme fénye,

Úgy megvonná magát kiki az enyhére

Szőke János uram nem mén az melegére.

Ispán uramra is nem hogy tekintnének

De hamar ő véle számot is vetének

Egy darab som pálcát hátára tevének

Kakulya Jánosnak is ezzel fizetének.

K Kasznár, ki sánta merő félelmében

Rekedez némelynek torka félelmében

László Deáknak is halavány képében

Nem vala ábrázat az levél nézésben.

Kőrös János uram megfutá pállyáját,

Igen futamodá az kertek kutyáját

Nem is tudakozá az Városnak házát

Hol imitt hol amott kullogtatá magát.

Vidács Mátyásnak is nagy hírű voltárúl

Bőven is szólhatnék megijedtségérűl

El is feletkezék az sovány szérdékrűl

Feír spanyol viasz csepege órrárúl.

5. May.

Három zászló alatt seregek jővének,

Négy katonát hamar csak meg kötözének

Az Biro hátára rosz köppölt vetének

Így a biróságtúl búcsút is vevének.

Finis Anni.[12]